FIGYELEM! Az alább közölt mű nem az én munkám, nem én fordítottam! Közölném a fordító és a szerző nevét, címét, valamint a forrást.

Szerző:  Elena
Weboldal: http://www.storiesofarda.com/author.asp?AuthID=614
fordította: Kriszta (oiduft@primposta.com)
Forrás: http://www.middle-earth.uw.hu

Az Angmari Boszorkányúr felemelte buzogányát, hanyag mozdulatokkal megforgatta a feje körül, amint az előtte álló satnya alak kilátásait ízlelgette. Biztos volt sérthetetlenségében, és felnevetett. - Ostoba! Élő emberfia nem árthat nekem!

A harcos levette sisakját, s az előbukó aranyszőke haj női arcot vett körbe. - Csakhogy én nem vagyok fia senkinek - jelentette ki. - Egy nőt látsz magad előtt.

Mögötte pedig megszólalt egy vékony hang. - És én sem vagyok ám ember! Hobbit vagyok.

A Nazgulok Ura megállt. Hm, a prófécia kifejezetten emberről beszélt, nem?

A mezőn keresztülszárnyalt egy tiszta hang. - Éowyn úrnő! Trufa! Szükségetek van segítségre?

Az aranyhajú nő rámosolygott az elébe siető magas, kecses mozgású harcosra. - Legolas, az ellenfelem úgy érzi, nincs veszélyben, mivel úgy hiszi, emberfia nem árthat neki.

- Nos, ebben az esetben talán nem lesz olyan magabiztos, ha szembekerül velem, mivel én sem vagyok ember, hanem tünde.

Mellette egy alacsony, zömök alak megsuhogtatott egy fejszét. - Én sem vagyok ember. Éowyn úrnő, a szolgálatodra állok. - A Boszorkányúrhoz fordult. - Nem félsz szembenézni egy törp haragjával?

Az állhatatos tekintetek tüzében a Boszorkányúr megingott, és hátrálni kezdett. Eddig valahogy még sosem ötlött fel benne, hogy az ellenfelei közül milyen sokan nem férnek bele az "emberfia" kategóriába. Aztán összeszedte a bátorságát. Hát nem hatalmas ő Mordor erői között? Az ereje még mindig messze nagyobb, mint amit ez a szánalomra méltó gyülekezet fel tud mutatni.

Egy szürkés árny tűnt fel és csatlakozott az ellene felzárkózott csapathoz. A tünde felpillantott rá. - Ó, Gimli, úgy tűnik, az egyik szövetségesünk nem fáradt el eléggé a csatában, és csatlakozott hozzánk.

A törp komoran felnevetett. - Igen, egy halott.

A Boszorkányúr izzadni kezdett. Senki élő emberfia...

Két magas, sötét hajú harcos vágtatott oda, és leugrottak a lovukról. - Jókor jöttök, Elladan, Elrohir - mondta a törp.

A Boszorkányúr megint magabiztosnak érezte magát. - Ezek emberek!

A tünde a fejét rázta. - Nem, ezek a féltünde Elrond fiai. Peredhel.

Csillámlóan fehér ló érkezett, lovasa ragyogó fehérbe volt öltözve, s egy botot tartott a kezében. - Befejezetlen ügyem van veled, Szauron szolgája.

- De te már biztosan ember vagy? - A Boszorkányúr kezdett kétségbe esni.

- Valójában nem, bár úgy nézek ki. Mint a te Sötét Urad, én is egyike vagyok a Maiaroknak.

Gandalf lova felkapta a fejét, és sokat sejtetően kapálni kezdett a patájával. - És Keselyüstök természetesen a lovak ura, a Mearák egyike.

A Boszorkányúr vadul nézett rá. Hol volt a többi nazgul? Erősítésre volt szüksége! De egyik társát sem látta sehol. Ellenben megpillantott egy hatalmas alakot, amint mereven lépked át a csatamezőn.

Gandalf, Trufa, Legolas és Gimli felismerték, és intettek neki. - Üdvözlet, Szilszakáll! - kiáltotta oda Gandalf. - Épp rád van szükségünk. Úgy tűnik, a Nazgulok Ura csak attól fél, aki nem élő emberfia.

A lény lassú, morgó hangján megszólalt. - Akkor örülök, hogy csatlakozhatom. Gondolom, még sosem láttál korábban entet.

Árnyék suhant át a Boszorkányúron, és hátulról hirtelen bekerítette a Setéterdő.

- És Fangornból magammal hoztam néhány bősz, dühös fát - folytatta az ent. - Huornokat.

Félelem borította el a Boszorkányurat. Sötét köntöse alatt reszketett. - De a jóslat... - suttogta. - Senki élő emberfia nem árthat nekem... átkozott legyen a látnok, aki ezeket a szavakat mondta! Hát ezt a látomást látta?

Ellenségei gúnyosan nevettek körülötte elégedettségükben. A varázsló odabólintott a nőnek. - Éowyn úrnő, az ellenfél a tiéd, ha kívánod.

Éowyn szilárdan megmarkolta a kardját, és pajkosan elmosolyodott. - Ó, minden segítségnek örülök.

- Akkor vezess minket támadásra!

- Boldogan! - És vad kiáltással előrerontott.

Miközben hiábavalóan próbálta visszaverni az egész társaság reá záporozó ütéseit, a Boszorkányúr az eget kutatta tekintetével szárnyas lovaikon utazó felebarátai bármi jele után. És igen, azok ott nem az ő körvonalaik, amint kimeresztett karmokkal lecsapnak az égből a csetepatéra?

Körülötte felzúgott a kiáltás. - A sasok! Jönnek a sasok!

A Nazgulok Ura felhagyott minden reménnyel, és összecsuklott a túlerő alatt.