A kövön ül Troll egyedül,

Vén csontot csócsál étkeül;

Sok év alatt lett csupasz e falat,

Nehéz volt húst szerezni.

Lesni! Messzi!

Barlangján így bújt szál egyedül,

 Bajos volt húst szerezni.

Akkor Toma jött, s a föld döngött;

Szólt Trollhoz: "Hé, ez mi az ördög?

Tim bácsikám sípcsontja tán?

Mért nincs a föld alatt lent?

Az rend! Az szent!

Tim ezen meg a párján ődöngött,

Helye ott van a föld alatt lent!" 

"Loptam", Troll szól, "a föld alól.

Csont a likban mért lakna jól?

Mint holt vályog, hevert bátyód.

Sípcsontját így találtam.

Láttam! Málltan!

Mondtam: vén troll, jóllakhatol!

 Neki - minek, úgy találtam."

Toma így dohog: "Ej, nosza hát, mi dolog,

Hogy dúlhatják ily kóborok

Nyugtuk helyén az őseim;

Add vissza a vén csontot!

Mondod: koncod?

Bizony az övé az, bár halott,

ide nekem, eh, a vén csontot!"

"A mindenit", troll vicsorít,

"Mindjárt csontod lesz számban a síp!

Egy kis friss hús - s a has nem bús!

A fogam belevágom.

Zápom! Rágom!

Vén csont helyett újabb akad itt: A fogam belevágom."

S hogy azt hitte épp, meglesz az ebéd,

Kinyúlt - s csak a semmibe fúrta kezét.

Tom perdült, mögé került,

Hogy megbillentse keményen.

Féljen! Mélyen!

Toma úgy gondolta, az itt a beszéd,

Ha megbillenti keményen.

De kőbe hág - s gonoszabba! - a láb,

Ha megcélozza egy troll farát.

Bizony, azzal a hegy birokra megy,

S a troll ül, meg sem érzi.

Bérci élcnyi!

S míg Toma hörgött, Troll fogta hasát,

Nevetett: pár lábujj érzi!

Toma lába oda, hazabiceg a koma,

Ép már e csülök nem lesz soha;

Mit bánja Troll, ő ott ül, ahol!

Szopogatja a csontot, a csentet.

Csendet! Rendet!

Ott ül Troll, ha leült oda,

S nem adja a csontot, a szentet!